Ettől minőségében biztosan javulni fog a közösségben eltöltött időd! – Mi – Minden + teológia blog

Az ember alapvetően társas lény, ezért természetes igénye a közösségi lét, a közösségben való létezés. Ennél fogva tehát minden ember tartozik (legalább) egy közösséghez. A közösségek általában vagy érték, vagy érdek alapján csoportosulnak. Azért járunk iskolába, hogy tanult, értékes emberekké váljunk, majd azért dolgozunk, hogy egyéni értékeink fontossá és főleg hasznossá váljanak családunk, barátaink és nem utolsó sorban a társadalom számára.

A keresztyén ember valamilyen felekezethez tartozik, a fő közössége ahova eljár, hogy másokat (főleg lelki értelemben) gazdagítson, miközben ő is meggazdagszik az a gyülekezet. A gyülekezetbe való járás egy idő után olyan rutinossá válhat, hogy észre sem vesszük azt, hogy a szociális hálónk (azon emberek, akikkel kapcsolatban vagyunk) csak pár emberre korlátozódik, éspedig azokra, akik mellett minden vasárnap a templomban ülünk.
 
Meg kell előznünk a kapcsolati elszegényedést!

Íme, 5 ok, ami miatt a következő vasárnap a megszokottól eltérően egy másik helyre kell ülnünk a gyülekezetben:

1. Új ismerősökre fogsz szert tenni. Lehet, hogy már szinte mindenkit ismersz abban a közösségben, ahová tartozónak mondod magad, azonban azzal, hogy megváltoztatod a helyed, esélyt adsz arra, hogy ezeket az embereket még jobban megismerd. Mindenképpen jobban fogod értékelni a gyülekezet (mint Krisztus test) tagjait.
2. Általában fejlődni fog az alkalmazkodási képességed. („A valódi intelligencia, az a képesség, amellyel alkalmazkodni tudunk a változásokhoz.” Stephen Hawking) Itt egy elég meredek felszólítás: ülj minden héten máshova! Ezzel nemcsak saját magad tudod kipróbálni egy új kihívásban, hanem alkalmazkodni tudsz majd a gyülekezet életében bekövetkező változásokhoz is.
3. Más nézőpontból és másképpen fogsz részt venni az istentiszteleten/ közösségi alkalmon. Furcsa módon a helycsere, a közösségi élményt is megváltoztatja. A közösségi vezetőt más szemszögből fogod látni, a hangokat másként fogod érzékelni… Minden új lesz … (Ha nem hiszed, próbáld ki!)
4. Általában a kényelmes élethez (még a közösségi életünket is) szoktatjuk magunkat. Szokásokat veszünk fel: ugyanoda parkolunk, ugyanazon az ajtón megyünk be, ugyanazt az utat járjuk be közösségi tereinkben belül, ugyanoda ülünk. Semmi sem változik, néha még az Istennel való kapcsolatunk mélysége sem.
5. Ha mindig ellenállsz a változásnak, akkor a szíved egy sötét foltját veheted észre. Meg lehet okolni azt, hogy miért szeretünk ugyanoda ülni, hacsak nem egész egyszerűen a makacság az oka. Ha mégis, akkor ajánlott egy kicsit elgondolkodnunk ezen.


Oszd meg a gondolataid! Nem haragszom, ha eltér a véleményünk…

Megbocsájtotta a megbocsájthatatlant vagy „boldogan élt, míg meg nem halt”? Hasznos-e a megbocsájtás? – Mi – Minden + teológia blog

Egyszer Péter a tanítvány azt kérdezte Mesterétől: „Uram, hányszor kellene megbocsátanom annak, aki újra és újra vétkezik ellenem? Hétszer?”  Ez a Péter valóban azt hitte magáról, hogy ő egy igazán nagylelkű személy. Péter országában ahol az erkölcsösség törvényerejű volt, kimondták: "három alkalommal meg kell bocsátani. Ha ez megtörtént, többé nem kell elfogadnod, ha embertársad rosszat, tesz ellened." A háromszori alkalom lejártával azonban a kegyelem ideje lejárt, s többé nem kellett megbocsátani annak az embernek. Ezért Péter úgy gondolta, "A törvény háromszori alkalmat ír. Mi lenne, ha én dupláznék és a biztonság kedvéért még eggyel megtoldanám?” Innen támadt az ötlete: hétszer! Péter fejében mindeközben ez járt: „ezzel biztosan lenyűgözöm majd a Mestert!"

A Mester válasza elsöprő volt: „Nem, nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!"
Minden valószínűség szerint ekkor Péterben összedőlt egy világ: ez már sok! Hiszen többször is megbántottak! Jóindulatból megdupláztam s még egy bonuszt is adtam! De, a 70x7, az azt jelenti, hogy mindig meg kellene bocsájtanom. Miért kellene magam teljesen megalázni? Miért nekem jutotta a feladat, hogy újra meg újra leereszkedjem ahhoz, aki újra meg újra csak rosszat tervez ellenem? Péter felháborodása érthető, hiszen a hétszeri megbocsájtás után már kezdett véresen komollyá válni a dolog. Már kezdte nem érezni azt a megbocsájtó hangulatot, amiben addig volt. Érthető hiszen, a megbocsájtó hangulat igazi ritkaság az ember életében. Megbocsájtani nehéz, mert sokat kell dolgozni rajta. (Istennél s Istennel azonban minden lehetséges.” Lk 18:27) Ami automatikusan jön, s amire sokkal jobban vágyunk az az, hogy meg tudjunk nyílni mások előtt. Azt szeretnénk, ha minden emberrel jóban lennénk.  De legalább a közeliekben, a családban, a barátainkban, a kedvenc munkatársainkban szeretnénk vakon megbízni.

Péterben megvolt a megbocsátás szándéka, hiszen a kötelező három megbocsájtást nemcsak megduplázta, hanem még ráadást is adott. Valóban a jó úton indult el. Talán egyszer rájött, hogy akár egy hozzá nagyon közel álló emberről volt szó, akár egy idegenről, a megbocsátás nem egyfajta leereszkedés. A sok gyakorlás, amelyre Mestere buzdította végül megértette vele, hogy a megbocsátás elsősorban nem a másik embernek adott ajándék, hanem a saját terhünk letétele. A megbocsátás a saját boldogságunk szükséges feltétele. Mert amíg neheztelünk valakire, addig a rabjai vagyunk. Addig az energiánk, időnk, a mentális és az érzelmi kapacitásaink egy részét a saját lelkünk békéjének a rombolására fordítjuk. Péter végül rájött: a megbocsátás az egyik legnagyobb ajándék, amit saját magának adhatott.

Igen, a lelki terheinket a másik embertől kaptuk. Igen, az is lehet, hogy Mi nem hibáztunk semmit, mégis csalódnunk kellett. Lehet, hogy az is, hogy akaratán kívül, és az is lehet, hogy teljesen tudatosan okozott nekünk ekkora fájdalmat. Valamit viszont fontos megértenünk: az ő szerepe itt befejeződött. Innentől már gyakorlatilag semmi köze ahhoz, hogy a lelki terheinket letesszük-e, vagy egész életünkben tovább cipeljük. Miért mondom ezt? Azért mert ha őszintén szeretünk valakit, akkor nem akarunk magas lóról lenézni rá. Nem akarunk erkölcsileg fölé emelkedni, nem akarjuk büntetni, nem vágyunk bosszúra, és nem játsszuk a kegyes királyt, aki lehajol az alattvalójához. Egyszerűen csak szeretjük őt. A fájdalmat, amit okozott, tudomásul vesszük, de a tiszta szereteted eleve kizárja, hogy bármiféle elégtételt vegyünk érte. Ha pedig nem szeretjük a másik embert – mert idegen számodra, vagy, mert az iránta táplált szeretetünk már régen meghalt, és már csak a fájdalom, a düh vagy a neheztelés maradt –, akkor minek lennénk a rabjai? Minek kapcsolnánk egy erős érzelmi szállal magunkat olyan emberhez, akivel semmilyen pozitív érzelmi szál nem köt össze?

Vajon Péter története hogyan is végződött, megbocsátotta-e a megbocsáthatatlant? Képes volt-e úgy élni országában, hogy a megbocsájtás felhői vették körül? Nem tudom, ha „boldogan élt, míg meg nem halt”, viszont úgy gondolom, hogy valóban megtanulta a leckét, s meg tudott bocsájtani, mert tudta, hogy ez a helyes és, hogy így „sínen” tudja tartani az életét. Megtanulta, amit egyszer valaki így mondott:  „Ha tudsz megbocsátani, akkor azok közé tartozol, akik értenek a boldogsághoz. ”

Adni vagy kapni? Önző vagyok ha törekszem (lelki) szükségleteim betöltésére? – Mi-Minden + teológia blog

Bizonyára sokan hallhattuk azt a kijelentést prédikációk alkalmával vagy bibliaórán, hogy a gyülekezetünknek, a közösségünknek adnunk kell. Mindenkinek ugye ismerős az a mondás, hogy "jobb adni mint kapni".  Valóban az adakozás, az odaadás egy biblikus tanítás, Pál apostol maga is buzdít az adakozásra: " Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötteszívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert "a jókedvű adakozót szereti az Isten" (2 Korinthus 9:7). Amikor Pál apostol elköszönt egy gyülekezettől, az emberek ajándékot adtak neki, útravalóval látták el. Ha az apostol meglátta, észrevette, hogy valaki kötelességből, kényszerűségből ad neki, azt mindig visszautasította.

Az aktívan megélt keresztyénség mindig is megköveteli , hogy figyeljünk oda azokra akik szükségben szenvednek. Ebben az kontextusban a szükségben szenvedők alatt nem csak az anyagi nehézségekkel küszködőket értem, hanem olyan személyeket akiknek más gondjaik vannak: például bátorításra van szükségük, vagy olyanokra akik arra vágynak, hogy valaki meghallgassa őket.

Nézzük meg egy konkrét élethelyzeten keresztül, hogy mit is jelent az, ha törekszünk szükségleteink betöltésére. Sára lelki gondokkal küzdő ember. Magánélete romokban, kötelesség tudatból sokat válal magára a gyülekezeti munkából. Megfáradva, kimerülve azt az üzenetet kapja az emberektől, hogy ne foglalkozzon önmagával, hanem merüljön bele a másoknak való szolgálatba, öszpontosítson csak Istenre, és minden rendbe jön. Sára ebből az üzenetből, az értette meg, hogy önző dolog magával foglalkozni, önző dolog ha vágyom arra, hogy nekem szolgáljanak.  Szomorú módon, Sára így egy ördögi kör része lett.

Mit mond tehát a Szent Írás a (lelki) szükségletekről?  

A hegyi beszéd (Mt 5-7) kezdete szükségben lévő emberekről szól.  Jézus itt többféle lelki szükségletekről beszél,  megfigyelhető, hogy minden mondat a "boldog" kifejezéssel kezdődik. ( Máté 5:3-6). Mit tanulhatunk Jézusnak ezekből a szavaiból? Jézus megérti és fontosnak tartja a szükségleteinket. Ő maga teremtett úgy minket, hogy szükségünk legyen az Ő jelenlétére és az Ő földi testére a gyülekezetre. A szükségleteink közelebb visznek Istenhez, alázatra tanítanak, segítenek felismerni, hogy életünknek nem kell és nem is szabad különutasként élnünk. Nem létezik privát keresztyénség. Szükségleteinken keresztül egy nagyobb egységet, intimitást tapasztalunk meg Urunkkal való kapcsolatunkban.( Efézus 4:13)

Milyen káros következményekkel jár ha mellőzzük lelki szükségleteink betöltését? 

1.      Lelki betegségek, vagy azoknak a határaira kerülhetünk: depresszió, kényszeres viselkedés amelyek mélyen húzodó problémákra mutatnak rá.

2.      Megromló kapcsolat a gyülekezetünkkel, elszigetelődés, üresség érzése a közösségben.

Azok tudnak segíteni, adni egy közösségnek, akik kaptak már, akiket Isten és emberek vígasztaltak, meghallgattak. Ne gondoljuk, hogy önző dolog, ha odafigyelésre, megértésre vágyunk, hisz ez egy Isten által ajándékozott vágy amit be is akar tölteni bennünk. ( 2 Korinthus 1: 3-4)

Két kérdést kell magunknak feltennünk:

1.      Hogyan lehet adni annak, akin látjuk, hogy lelkileg kezd „kiszáradni”?

2.      Illetve, hogyan lehet helyesen kérni, amikor mi érezzük magunkat a „megfáradt” helyzetében?